OLVASS BELE

1. fejezet
 

Október, 2018

 

Azt hittem, ez az éjszaka a szórakozásé és a barátaimé lesz. Egyetlen este, amit végre távol töltök a démonaimtól. Megeskettem Corinne-t, hogy tartja a száját, majd kiosontam. A közeli mesterséges tó partján volt egy kis zug, amit a barátaimmal a sajátunknak mondhattunk. Soha, senki nem zavart itt meg bennünket. Boldog voltam, még ha múlandó is ez az érzés az életemben. Kis buborékomba hidegzuhanyként hatolt Brianna kétségbeesett hangja.

– Aviana. Itt az apád.

A szeme elkerekedett a félelemtől, mindenki jól ismerte már Davidet. A barátaim rettegtek tőle, nem mertek volna ujjat húzni vele, sem tréfálni ilyesmivel. A vér megfagyott az ereimben, mikor megláttam az alakját kibontakozni a sötétből. Egyértelműen részeg volt, és tajtékzott a dühtől.

– Tűnjetek el – sziszegtem gyorsan a többieknek, akik habozás nélkül beolvadtak a fák közé. Nem hibáztattam őket.

– Hazamegyünk – ragadta meg David a karomat. Olyan erősen szorított, biztosan zúzódások maradnak megint napokig a karomon, de megnyikkanni se mertem, nehogy tovább rontsam a helyzetet.

Nem tiltakoztam, miközben elrángat az autóig. Tisztában vagyok vele, hogy a barátaim a fák közül figyelnek. Ha David tudott erről a helyről, csak Corinne árulhatott be. Vajon miért keresett az éjszaka közepén? Sosem ellenőrzi, a szobánkban vagyunk-e. Most akkor mi történhetett?

Csendben tesszük meg hazáig az utat, a feszültség szinte tapintható. Tudom jól, mi vár rám, miután átlépjük a romos házunk küszöbét. Már felkészítettem magam az ütésekre. Kiszáll az otthonunk előtt, kirángat a kocsiból, felrángat a lépcsőn és azzal sem törődik, mikor a lábam beakad az egyik meglazult deszkába. Kis híján kitöröm a bokámat, ahogy tovább cibál. A nappali közepére lök, szeme vérben forog.

– Nem engedélyeztem semmilyen kiruccanást az éjszakára.

– Menj a pokolba – morgom. Az első rúgás a sípcsontomat éri. A szemeim könnybe lábadnak.

– A kölyköm vagy, szóval rohadtul azt csinálod, amit mondok neked! – fröcsögi David. A pofon erejétől a fejem is oldalra csuklik, de meg sem rezzenek. Elviseltem már sokkal rosszabbat is tőle. – Amíg az én házamban laksz, nem tűröm az engedetlenséget. Világos voltam? Vagy frissítsem fel az emlékeid a szabályokat illetően?

– David, elég – könyörög anyám zokogva, mikor a férfi elkezdi kikapcsolni az övét. Megragadja a karját, de ő csak odébb taszítja. – Hagyd, kérlek! Nem csinál többé ilyet.

– És ki fogja garantálni? – villan vizenyős, szürke szeme az anyám felé. Epe gyűlik a torkomba, tudom, mi fog következni. – Majd talán te? Kiben bízhatok ebben a családban? Mindannyian semmirekellők vagytok.

Az öv egy szisszenéssel csusszan ki a nadrágjából. Az ökle köré tekeri, behunyom a szemeim és mentálisan már készülök a bőr csattanására. Csakhogy az émelyítő hanghoz nem társul fájdalom, így résnyire nyitom a szemeim. Anyám a földön nyöszörög, arcán egy dühös vörös csík jelezi, ahol David övének csatja találkozott az állkapcsával. Megdermedek. Meg akarom állítani, de tehetetlen vagyok. Végig kell néznem, ahogyan még háromszor lecsap anyám fejére, minden egyes ütéssel egyre jobban szívembe markol a gyűlölet, amit David iránt érezek.

– A lányaid épp olyan kurvák, mint te – köpi gyűlölettel az anyám felé. Szemei vérben forognak, halántékán lüktet egy ér. – Talán ideje úgy is bánnom velük – mér végig, ezúttal megborzongok. A hideg számítás a tekintetében semmi jót nem vetíthet előre.

– David… – könyörögne tovább anyám erőtlen hangon, de a férfi ügyet se vet rá. Megnyalja az ajkát, aztán sarkon fordulva kidöcög a szobából.

Tudom, miféle társaságba keveredett. Mind tisztában vagyunk vele. Biológiailag az apám, de semmiben sem hasonlítunk. Már rég nem is vagyok hajlandó apának szólítani. Ő csak David. A féreg, aki tönkreteszi az életünket.

Fújtatva anyámra pillantok, aki összekuporodva zokog a padlón. Gyűlölöm, amiért ilyen gyenge. Meg kellene védenie minket, elvinnie ettől az állattól, mégis mindig a kegyeit keresi. Sokszor kértem már, hogy menjünk el. Könyörögtem. Sosem hallgatott meg, ezért aztán évekkel ezelőtt feladtam.

Sarkon fordulva elindulok a szobánk felé, már ha nevezhetjük annak azt a kis lyukat, ahol élünk. Nagyot nyelek, behunyom a szemeim, egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Igyekszem megkeményíteni a szívemet, anyám zokogásának a hangja mégis belém mar. Tudom jól, mennyire nehéz volt a helyzete. Két lányról kellett gondoskodnia, felnevelni őket. Most már azt is tudom, mennyit szenvedett, hogy David békén hagyjon minket. Olyan dolgokat tűrt el miattunk, amit senkinek sem volna szabad. Segíteni akarok, csak nem tudom hogyan tehetném.

Minden nappal egyre súlyosabb teherként nehezedik vállamra a táska súlya, amit az ágyam alatt rejtegetek. Néhány ingóság, egy kis pénz és ruha. Készen álltam változtatni. Már számtalanszor megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak fogom magam, és lelépek innen. De nem hagyhatom itt anyát és Corinne-t. Egyikük sem igazi harcos típus, képtelenek lennének túlélni David haragját, mikor felfedezi az eltűnésem. Mindenhol vannak kapcsolatai, valószínűleg hamar elő is kerítene. Megölne, amiért elszöktem.

– Aviana – suttogja a nővérem, mikor halkan becsukom magam mögött a szobánk ajtaját.

A helyiség annyira kicsi, hogy csak egy franciaágy fér el benne egy éjjeliszekrénnyel és egy szétesőben lévő kis komód, amelyben csekélyke ruhatárunk foglal helyet. A lámpánk már régen nem működik, de hozzászoktunk már a sötétséghez. A nappaliból beszűrődő halvány fénycsíknak hála, még egy pillanatra láthatom a nővérem arcát. A lassan lilába és kékbe forduló zúzódásokat, az arcára száradt könnyeket.

David alaposan megverte, csakhogy kiszedje belőle, hol lehetek. Corinne tudattalanul összehúzza magán túlméretezett pólóját, tekintetét szégyenében lesüti. El tudom képzelni, mit rejtegethet még a ruhája alatt. Egyszerre érezek bűntudatot és mérhetetlen gyűlöletet. Ma mindenki miattam szenved.

– Jól vagyok, Corinne. Menj vissza aludni – felelem kurtán.

– Ne haragudj – csuklik el a hangja. Visszanyelem a könnyeim. Magam sem tudom, vajon a dühöm vagy az együttérzésem erősebb ebben a pillanatban. – Tudod, milyen. Mikor meglátta, hogy nem vagy itt…

– Tudom, Corinne. Már megmondtam. Ne aggódj – mordulok fel. Nem tudott volna hazudni Davidnek. Egy kis gyerekes énem mégis őt akarja hibáztatni.

Corinne motoszkál valamit a sötétben, kicsivel később pedig meghallom a fülhallgatókból üvöltő zenét. A szívem hirtelen megáll egy pillanatra Ruelle – Daydream című dalának szövege hallatán. Minden egyes sor megforgatja bennem a kést. Az életünk egy valósággá vált rémálom, és soha nem ébredhetünk fel belőle.

– Kikapcsolnád? – nyelek egy nagyot, hogy a torkomba szorult gombóc eltűnjön.

Corinne nem szól semmit.

Legszívesebben megkérdezném tőle, mi másról beszélt még Davidnek. De nem volna értelme. Miért hibáztatnám valamiért, ami nem az ő hibája? Csak kitölteném rajta a saját keserűségemet.

Ledőlök az ágy szélére, még a ruháimat sem vetem le. Meredten nézem azt a néhány kis csillagot, amit még anya ragasztott fel a mennyezetünkre. Halvány derengésük egy egészen más korra emlékeztet. Mikor még úgy tűnt, minden rendben van az én kis világomban. Mikor még hittem az emberekben, abban, hogy a jóknak csak a jó jár. Az igazság. A rosszak börtönbe kerülnek, a jók pedig a Mennyországba. Ez egy nagy hazugság, egy illúzió, amin gyerekek generációi nőnek fel. Arról persze nem beszél senki, hogy olykor a jóknak a Pokolban kell élnie démonokkal, akiktől sosem szabadulhatnak.

Az ágy alatt rejtőző hátizsákra gondolok. Döntésem kezd megszilárdulni, mindeközben a könyörtelen dal tovább kígyózik körülöttem. Holnap éjjel itt hagyom ezt a helyet. Ha anyám és Corinne nem képesek elszakadni a démontól, nem segíthetek rajtuk. De az én életemen még változtathatok.

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now