EZÜST SÁRKÁNY #1

PÉNZEN VETT SZERELEM

Mire vágyhat egy tizenhét éves lány New Orleansban? Szerelemre? Egy saját kocsira? Barátokra? Vagy vad bulikra?

Nos, én egyikre sem vágyom... Na jó, azért a szerelmet nem utasítanám vissza. Én csupán a könyveimet szeretném biztos közelben tudni, ülni a kényelmes, zöld karosszékemben és naphosszat olvasni, nem törődni semmivel. Észre sem venni a hírekben naponta bemondott szörnyűségeket, anélkül tölteni a napjaim, hogy aggódnom kellene bármi miatt.

Például az miatt, hogy meg akarnak ölni...

A nevem Savannah Garissova. Tizenhét éves vagyok, New Orleansban élem a mindennapjaim...

Ja, és vőlegényem van, aki nem más, mint a New York-i alvilág vezetője.

TEDD A LISTÁDRA

NICHOLAS

REINOLD

SAVANNAH

GARISSOVA

RÉSZLET

1.


Savannah

– Már megint itt vannak – sóhajtott fel a barátnőm, Lilyan. Követtem a pillantását a folyosó másik vége felé, és valóban. Jessica meg a hűséges talpnyalói pont felénk tartottak.
– Ne aggódj, majd én lerendezem – suttogtam vissza.
Undorodva figyeltem, ahogy a három grácia utat vág magának a tömegen – jobban mondva mindenki félreállt az útjukból –, majd Jessica hátradobja göndör, szőke fürtjeit és csípőre tett kézzel megáll, pontosan előttem.
Tudom jól, hogy nem én voltam az igazi célpont, anélkül a grimasz nélkül is megmondhattam volna, ami Jessica arcára fagyott. Átnézett a vállam felett, persze ehhez nyújtózkodnia kellett, még a cipőjében is jócskán alacsonyabb volt nálam. Apró termete ellenére, mintha a világ összes gonoszságát ő gyűjtötte volna össze a bájos gyermeki külső alatt.
Bizony. A százötvenhárom centi magas lány a rövid, erősen dauerolt fürtjeivel és nagy, világoskék szemeivel nem látszott többnek, mint egy tizenkét éves, és bevallom, nem is viselkedett érettebben annál. Kedvenc időtöltése az volt, hogy a barátnőmet kritizálja, amit persze én nem nagyon díjaztam. Lilyan sosem tudta megvédeni magát, inkább elszenvedi, amit kap, de én sosem tudtam tétlenül nézni, hogy ártatlanokat kínoznak. Ezért álltam a törpe és a legjobb barátom közé.
– Mit akarsz, Jessica?
– Állj félre égimeszelő, nem veled van tárgyalnivalóm! – Jessica ügyet sem vetett rám, megpróbált elmenni mellettem, de oldalra léptem, és ismételten elálltam az útját. Nagyon untam már a játékait.
– Nem kéne neked most valahol máshol lenned? – kérdeztem epésen. – Nem ilyenkor van a pompon edzésetek?
– Neked meg mi közöd van ahhoz? – szisszent rám a lány, mintha megsértettem volna a szurkolólányok szent mivoltát.
– Bocs, de nekünk mennünk kell – karon fogtam Lilyan-t, megindultam volna vele a kijárat felé, de Törpe Szörnyeteg elkapta a szabad kezem, körmeit belevájta a húsomba. Tudtam, hogy ennek nyoma fog maradni.
– Nem viszed sehová! Beszélnünk kell vele – szinte köpte a szavakat rózsaszínre rúzsozott ajka. Megint dobott egyet a haján, közben két csatlósa a másik irányból körbevette Lily-t. Éreztem a csontjaimban, hogy ennek csak rossz vége lehet.
– Minket nem érdekelnek a kisded játékaid – préseltem ki összeszorított fogaim között, még a levegőt is sziszegve fújtam ki. De Jessica meg sem ijedt a fenyegetéstől, csupán ördögi mosolyra húzta azt a nagy száját.
– Miről beszélsz, Savi? – csöpögte mézes-mázos hangon. Gyűlöltem ezt a becenevet. – Én csak beszélgetni szeretnék vele. Abban semmi rossz nincs. Gondoltam szólok neki, hogy a kertünkben felszabadult az egyik bokor – a szája leplezetlen vigyorra húzódott. – Ha már a csatornában nincs hely, elférnek a sárban a kertünk végében.
A két talpnyaló felvihogott, ez alatt közrefogták a tehetetlen Lilyan-t, aki segélykérőn nézett rám. Ökölbe szorítottam a kezem, próbáltam visszafogni az indulataim. Nem veszíthetem el a fejem. Most nem.
Próbáltam emlékeztetni magam arra, ha megint verekedést kezdeményezek, az igazgatónő eltanácsol az iskolából. Világosan megmondta a legutóbbi alkalommal, mikor anyámmal látogatást tettünk a puccos irodájába, ha megint rendbontáson kap az iskola területén, többé nem kell anyámat a drága tandíjjal terhelnem.
De akkor sem tudtam tétlenül nézni, ahogy a legjobb barátom megszégyenítik. Mi sem voltunk gazdagok természetesen, anya három állásban dolgozott a hét mind a nyolc! napján, hogy ki tudja fizetni ezt a drága magániskolát. Próbáltam persze én is segíteni neki, de hallani sem akart arról, hogy munkát vállaljak.
Viszont legalább nekünk volt állandó fedél a fejünk felett. Igaz, ki tudja, még meddig, de akkor is volt egy viszonylag biztos házunk. Lilyan azonban… nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek. Ösztöndíjjal került be az iskolába. Szörnyen okos feje van, néha komolyan elhiszem, hogy nem is igazi földi lény.
Jessica azonban nem tudja figyelmen kívül hagyni az ilyen részleteket. Azért is vigyorog ilyen önelégülten, mivel tudja jól, nem nyúlhatok hozzá egy ujjal sem. Neki semmi baja nem lesz a kihágásért, az anyja elég befolyásos az iskolára nézve. Az egyetlen apró hiba a képletben én voltam. Jessica elkövette azt a baklövést, hogy nem számolt velem. Velem, aki magasról tesz a szabályokra.
– Segítsünk neki fürödni, lányok – nevetett fel Jessica. Az egyik csatlósa elment, pár perc múlva már vissza is tért egy felmosó vödörrel. Törpe Szörnyeteg elvette tőle a koszos vízzel teli vödröt, majd Lilyan-hez fordult a legédesebb mosolyával. – Egyszer még hálás leszel nekünk ezért.
Ügyet sem vetve az igazgató figyelmeztetésére, azonnal a vödör után kaptam, mivel jóval erősebb voltam, mint Jessica, ezért könnyűszerrel meg is szereztem tőle, majd a teljes tartalmát a szőke démonra borítottam. Jessica sikoltozva rohant el a folyosón, kétségem sem volt afelől, hová ment. Két csatlósa is utána rohant, Lilyan hálás, de félős pillantást vettem rám.
– Köszönöm – nyögte. – De nem kellett volna. Bajba fogsz kerülni.
– Ugyan, én azt megoldom. De te menj! Nem akarom, hogy te is belekeveredj.
Lilyan futólag átölelt, aztán a kijárat felé szaladt és már el is tűnt. Nagyot sóhajtva fordultam előre, már hallottam is a sietős lépéseket a folyosó végéről. A kopogásból ítélve az a bizonyos nagyon fontos személy tartott errefelé, aki ki fog engem rúgni az elkövetkezendő öt percben.
Feltűnt egy fekete magas sarkú cipő, egy térdig érő fekete trapézszoknya, valamint egy hozzáillő blézer. Mindezzel együtt pedig egy vörösre festett, rövid haj, és pengevékony, szigorú ajkak egy ráncosodó arcon. Mrs. Thompson, az iskola igazgatója nem volt jó kedvében.
– Üdv, Mrs. Thompson! – köszöntöttem illedelmesen. A tanárnő fújtatott a méregtől, pár percig meg sem szólalt. Mellette ott állt az ázott csirkére emlékeztető Jessica, aki magára öltötte szokásos áldozati álarcát.
– Ő volt az, Mrs. Thompson! Mi csak éppen erre jártunk a lányokkal, ő meg minden ok nélkül rám locsolta a felmosó vödörből a vizet. Én nem tettem semmit, Mrs. Thompson, nem tudom, miért utál ennyire.
– Miss Garissova, maga most velem jön. Miss Montenegro… – itt idegesen Jessica-ra nézett. – Maga pedig keressen valami ruhát, amibe át tud öltözni. 
Azzal az igazgatónő visszaindult a szobájába, én meg kénytelen voltam követni őt. 
Sosem szerettem túlzottan ezt az iskolát. Az egyetlen vigaszom az volt – ha egyáltalán sikerül benn maradnom –, hogy már csak egy év, és leléphetek innen. Anya ragaszkodott egyedül a St. Mary-hez. Ez egy privát iskola volt, csak lányoknak. Itt mindenki elég vallásos, tulajdonképpen anya is ezért küldött ide. Úgy gondolta, így talán „megbánom a bűneim”, vagy valami ilyesmi.
Semmi rosszat nem tettem, esküszöm. Jó, néha verekedtem, de csupán akkor, ha a gyengébbel kötözködtek. Amit az imént tettem is csak azért volt, mert Jessica gúnyolódott a gyerekkori barátomon. Pedig tudtam nagyon jól, hogy az apja halála előtt Lilyan sem volt ilyen.
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy máris elértük a rettegett irodát. Lehuppantam az íróasztallal szemközt elhelyezett bőrfotelek egyikébe, és türelmetlenül dobolni kezdtem az ujjaimmal a karfán. Az igazgatónő összefonta az ujjait a szája előtt, nem szólt semmit, csak figyelt. A hallgatás megőrjített.
– Savannah. Mit tegyek veled?
– Már úgyis tudja mit fog, vagy nem? – feleltem keserűen.
– Úgy érted ki foglak-e rúgni? – dőlt hátra Mrs. Thompson a székében. – Nem, még nem tudom, hogy fogok végül határozni, Savannah.
– Vagyis, még van esélyem, hogy maradhatok? – csillant fel bennem a remény. Kihúztam magam a széken, és megigazítottam az egyenruhám.
– Csak egy feltétellel.
– Rendben. Mi az? Bármit megteszek, csak kérem, ne tanácsoljon el.
– Hát jó. Kapsz még egy utolsó esélyt – mondta az igazgatónő, és nyomatékosan feltartotta az egyik ujját. – De ez a legutolsó. Ha ezt is elrontod…
– Nem fogom, esküszöm! – fogadkoztam. Legszívesebben táncoltam volna örömömben, de pillanatnyilag megmozdulni sem mertem, nehogy meggondolja magát.
– Szóval, a feltételem: Részt kell venned az iskolai kórusban, míg véget nem ér az év. Jövő évben pedig ismét jelentkezel, és nem hagysz ki egy órát sem, hacsak nincs nagyon is nyomós indokod rá, amit előzőleg egyeztetsz velem.
A szám is tátva maradt. Azonnal megfeledkeztem az udvariasságról. A kórusba? Jaj, ne.
– Akkor már inkább a kirúgás. – nyögtem fel. Az igazgatónő mosolyából arra következtettem, hogy direkt tette ezt velem. Tudta jól, mennyire utálom a kórust. – Kérem, akkor inkább küldjön el – roskadtam vissza a székbe. Igyekeztem minél mélyebbre süllyedni.
– Nem. Tudom jól, mennyire szívén viseli az anyja ezt a dolgot.
Az ajkamba haraptam. Igen, én is tisztában voltam vele. Anya semmire sem vágyott jobban, minthogy a lánya ugyanabban az iskolában végezzen, amiben sok-sok évvel ezelőtt ő is. Összetörne a szíve, ha megtudná, hogy elbocsátottak. Így is eléggé megviselték már az incidenseim.
– Hát jó – adtam végül meg magam. – Legyen.
– Remek. Örülök, hogy ezt megbeszéltük, Miss Garissova. Akkor találkozunk szerdán délután.
– Na de…
– Szerda délután. Ne késsen. – nézett rám szigorúan az igazgatónő.
Lemondóan sóhajtottam.
– Értettem, asszonyom.
– Viszlát.
– Viszlát.
Teljesen le voltam sújtva, mikor kiléptem az iskola épületéből. Hiába sütött hétágra a nap, most nem volt jókedvem. A kórus? Miért épp a kórus? Komolyan. Bármilyen más büntetést elviseltem volna, na de a kórus? Ráadásul nem is én kezdtem az egészet.
Dühömben belerúgtam a mellettem lévő villanypóznába, ugyan nem ütött vissza, attól még kegyetlenül fájt. Észrevétel: Fém talapzatba sose rúgj bele teljes erővel, hacsak nem az önkínzás a célod.
– Na, mit mondott? Kirúgtak? – karolt belém Lilyan. Eddig az egyik fának támaszkodva várt rám.
– Nem – válaszoltam tömören.
– Akkor? Eléggé levertnek tűnsz.
– Levertnek? Levertnek?! – visszhangoztam felháborodva. Fel sem tűnt, hogy megálltunk – persze miattam – és már kiabálok. – A lehető legnagyobb büntetést kaptam, amit csak kiszabhatott rám! Miért nem rúgott inkább ki? – dühöngtem.
– Miért, mit kaptál? – aggodalmaskodott Lily.
– Részt kell vennem a kórusban! – panaszkodtam fennhangon. Ha megértést vártam, hát nem azt kaptam. A legjobb barátnőmnek bele kellett harapni az ajkába, hogy elfojtsa feltörni készülő nevetését.
– Komolyan? – kérdezte csukladozva. Hüledezve néztem rá.
– Ez a hála azért, hogy segítettem neked? – hápogtam. – Kinevetsz?
– Én? Dehogyis! – vigyorgott Lily szemtelenül.
– És én még meg akartalak hívni egy fagyira a kedvenc helyünkön – trappoltam el sértődöttséget mímelve. Lily rögtön elsápadt és futva igyekezett utolérni.
– Hé, ez tényleg borzasztó. Én nem is akartalak kinevetni, esküszöm. Mélyen együtt érzek veled.
– Ne szépítsd, áruló – duzzogtam.
– Hé, ugyan már, Savannah! Bocsánatot kérek, nem gondoltam komolyan – nézett rám esdeklőn.
– Nem hiszek neked – fordultam tüntetőn a másik irányba.
– Veszek egy új kabalát a karkötődre, hogy bebizonyítsam, mennyire sajnálom.
Elvigyorodtam. 
– Azt, amelyikre gondolok?
– Igen – nevetett velem Lily is. Most én karoltam belé. – Na, gyere. Milyen fagyit eszünk?
– Szuper! – ujjongott.
Miután megvettük a szokásos adag fagylaltunkat az Ice’n go-ban, leültünk egy padra, és kibeszéltük egymás szívügyeit. Nem igazán szerettem ezt a témát. Imádtam független maradni, ezért nagyon ritkán pasiztam. Lily viszont hónapokig nyámmogott egy-egy fiúmon, még a szakításunk után is.
– Szóval, mi van Skyler-rel? – búgta nekem.
– Honnan kéne tudnom? Nem beszéltem vele egy jó ideje.
– Jaj, édesem. A srác teljesen odavan érted. Miért nem adsz neki esélyt? Egy izmos, nagyon is jóképű focistáról van szó – vigyorgott Lily.
– Az nem jelent semmit. Gyors kapcsolat lenne. Az egyetlen célja, hogy ágyba vigyen. Azt pedig nem adom olyan olcsón. 
– Kár. Elég cuki a srác. És még milyen kitartó – áradozott Lily.
– Akkor hódítsd meg te – jegyeztem meg morogva.
– Tenném én, de érted van oda – fintorgott a barátnőm. – Minden pasi állandóan csak érted van oda. Engem jellemző módon a Skyler kaliberű fickók észre sem vesznek – sóhajtott nagyot.
Vetettem egy pillantást a barátnőmre. Én mindig is egy nagyon szép lánynak tartottam, sosem értettem, miért nem legyeskedik körülötte legalább egy millió pasi. Kedves volt, vicces, és Jessica rosszmájú pletykáival ellentétben nagyon is tiszta. Félig ázsiai volt, fekete egyenes haján megcsillant a fény, ettől mintha ragyogott volna. Vékony volt, hosszú lábai voltak, és mellbőségben is jobban meg volt áldva nálam.
– Mit nézel? – fordult felém gyanakodva.
– Semmit – gyorsan másfelé fordultam, elmosolyodtam, mikor a szemem sarkából láttam, hogy zavartan végigméri magát.
Már alkonyodott, mikor elbúcsúztam a barátnőmtől. Felszálltam a buszomra, és egyenesen haza mentem. Anya még szokás szerint nem volt otthon, ezért én álltam neki vacsorát főzni. Tudtam, mikor hazajön fáradt lesz, nem mellesleg pedig farkas éhes. Benéztem a hűtőbe, hogy mit találok, amiből emésztésre alkalmas dolgot tudnék alkotni.
Sajnos mi sem voltunk eleresztve pénzzel, így eléggé szűkös készletből válogathattam. Végül egy egyszerű omlett mellett döntöttem. Kivettem négy tojást, magamhoz vettem az olajt, a hagymát, a sót, egy serpenyőt és egy lapos fakanalat. Mikor végeztem a hagyma felaprításával feltettem pirulni a kopott tűzhelyre, ami csak hatodik nekifutásra volt hajlandó begyulladni.
Mikor már úgy véltem kellően megpirult hozzáöntöttem az időközben felvert tojást is, aztán a fakanállal elkezdtem kíméletlenül apró cafatokra cincálni. Felnevettem, mert ez egy emléket hozott vissza bennem. Megint gyerek voltam, apa a tűzhelynél állt, és omlettet készített nekem vacsorára. Azt mondta, azért vagdalja apró darabokra a tojást, mert így erősnek érzi magát. Elég erősnek, hogy engem mindentől megvédjen.
Elzártam a gázcsapot, aztán tányérra öntöttem a gőzölgő omlettet. Tettem mellé néhány paprikát, aztán fóliába csomagoltam anya részét, és félretettem a pultra.
A vacsora után a szobámba mentem. Kicsi lakás volt ez, csupán egy konyha, egy parányi nappali, egy zuhanyzós fürdő és két szoba tartozott hozzá. Az én szobám a fürdővel szemben volt. Épp akkora volt, hogy egy álló szekrény, egy keskeny könyvespolc, a kedvenc zöld fotelem, az ágyam és egy kisebb asztal elfért benne. Ha megpróbáltam volna még valamit bele tenni, már lépni sem lehetett volna.
Alig nyitottam ki az ajtót, elém sietett egy fehér szőrgombóc. Felemás szempár tekintett rám, miközben a gazdájuk panaszkodva nyávogott, és a farkát lengette.
– Szervusz, Hógolyó! – mosolyodtam el. – Már megint itt lustálkodtál, mi, te haszontalan. – Lehajoltam, hogy megsimogassam selymes bundáját. Megvakargattam az állát, ő pedig helyeslőn dorombolt. Mindig is szerette, ha kényeztették. – Gyere, kapsz valamit enni.
A macska készségesen követett a konyhába. Kinyitottam a mosogató alatti szekrényt, és kivettem az utolsó macskakonzervet.
– Hát, Hógolyó, holnap be kell vásárolnunk. Ez az utolsó konzerv, sajnálom.
Hógolyó persze hálásan vetette rá magát az ételre. Még utoljára megsimogattam, aztán hagytam, hadd falatozzon kedvére. Visszamentem a szobámba, levettem a kedvenc könyvem – Elfújta a szél – a túlzsúfolt könyvespolcról, majd lehuppantam a kedvenc zöld karosszékembe. 
Talán két órával később hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, ebből tudtam, hogy anya is hazaért. Mintha csak igazolni akarná, Hógolyó nyávogva sietett az érkező elé, nem sokkal később kecsesen visszatáncolt a szobámba, felugrott az ágyamra és kényelmesen összegömbölyödött.
Percekkel később csipogott a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött. Nem csuktam be a könyvet, felvettem a készüléket, és gyorsan rápillantottam a kijelzőre.

Pár haverral a partra megyünk bulizni, te is jöhetnél. Jó móka lesz.
Lily

Elmosolyodtam. A „jó móka” Lily-nél annyit tesz, lesznek jó pasik. Sóhajtva pötyögtem vissza a barátnőmnek. Ő is tudta, hogy nemet fogok mondani. Kinéztem az ablakomon, fel az éjszakai égboltra, és eltöprengtem.
New Orleans. A hely, amit sokan "Amerika legegyénibb" városaként tartanak számon. Mint minden nagyvárosban, itt sincs nyugalom éjszaka. Fiatalok tömege az utcán, bulizni vágyók indulnak kalandokat keresve a szélrózsa minden irányába... Én azonban egy vagyok a legszívesebben otthon ücsörgő, ritka tinédzserek közül.
Mondhatod, hogy ostoba vagyok kihagyni a lehetőségeket, de nem szívesen tenném ki a lábam a sötét utcákra. Épp elég bejelentést láttam már rejtélyes eltűnésekről, gyilkosságokról és megerőszakolásokról, szóval köszönöm szépen, de én jól el vagyok a meleg, biztonságos kis vackomban, miután leszállt az éj. Amúgy sincs túl sok barátom, akikkel együtt lóghatnék, csak Lily. Szánalmas, mi?
A tizenhét évesek egy elnyűttebb, kevésbé emlegetett szórakozási módját használom az idő múlatására. Többnyire a kedvenc zöld karosszékemben ülök, és a könyveket bújom. Imádok olvasni. Nem is értem, miért utasítja el olyan sok fiatal, mikor az élet izgalmas oldala papírra van nyomtatva.
Ekkor anya lépett be a szobába, és a kezét tördelve leült velem szemben az ágyra. Tisztelettudóan azonnal félretettem a kis kedvencem. Homlokráncolva figyeltem, ahogy egy borítékot gyűröget remegő kezében. Már ekkor sejthettem volna, hogy valami nincs rendjén. Látnom kellett volna a jeleket. Mindig összeszedett, kedves és vicces anyám csak nagyon ritkán volt ilyen komor, zavart hangulatban. Ha pedig valami ki tudta ezt váltani belőle, grandiózus problémának kellett lennie. Ő azonban nem szólt semmit, mindketten hallgattunk.
– Valami baj van, anya? – próbálkoztam óvatosan. Nem akartam ráerőltetni, hogy beszéljen róla, ha nem akart.
A mi viszonyunk túllépett egy egyszerű anya-lánya kapcsolaton. A legjobb barátom volt, szavak nélkül is megértettük egymást, sosem titkolóztunk egymás előtt, csak, ha nagyon indokolt volt. Anya hagyta, hogy meghozzam a saját hibáimat az életben, ritka volt, ha irányítani akart és imádtam ezért. Szerencsésnek mondhattam magam a többi fiatal között, akiknek a szülei a neveléskor átestek a ló túloldalára. Vagy túlságosan lazán fogták a gyereküket, akiből lecsúszott alkoholista, vagy drogos lett, vagy pedig túl szigorúan, és legszívesebben zárdába, vagy papnövendéknek küldték volna el őket. De anya más volt. Ő sosem háborgatott indokolatlanul, én pedig megtanultam, hogy néha jobb megfogadni a tanácsait.
Eszembe jutott, hogy utoljára két évvel ezelőtt láttam őt ilyen zavartnak. Apa halálakor. Akkor mindketten magunkba zuhantunk, mintha hirtelen kihúzták volna a szőnyeget a lábunk alól, mi pedig óriásit estünk volna. Csakhogy innen sokkal nehezebb volt felállni. Anyának volt a legnehezebb. Igyekeztem mindenben segíteni neki, éjszakánként mellé bújtam és átöleltem, hogy ne érezze magát egyedül. Ugyanakkor magamat is vigasztaltam ezzel. Majdnem egy évbe telt, mire mindketten összeszedtük magunkat annyira, hogy visszatérjünk az életünkhöz.
És most, az én szeleburdi, kiegyensúlyozott anyám ismét gondterhelt. Apró ráncok jelentek meg fáradt arcán, mély barázdák ültek a szeme sarkában és a homlokán. Megsajnáltam, lassan lecsúsztam a székről, leültem mellé és körkörös, apró mozdulatokkal simogattam a hátát, ahogy ő nyugtatott engem kiskoromban. Továbbra sem törte meg a csendet. Egy pillanatra megrémültem, mert anya arcára félelem és aggodalom ült ki. Lenéztem a kezében szorongatott borítékra, kicsit haboztam, vajon jogom van-e elolvasni, aztán lassan elvettem tőle. Nem ellenkezett, kezének szabadságát arra használta, hogy a szájára szorítsa, és elfojtsa a kitörni készülő zokogást. A könnyeit azonban nem tudta megállítani.
Egyre jobban érdekelt, milyen üzenetet kaphatott, és vajon kitől jött. Egyfelől feltartóztathatatlan kíváncsiságot éreztem, másfelől haragot, hisz akárki is az illető, bántja az édesanyámat.
Most már az én ujjaim is remegni kezdtek. Kicsit bíbelődtem a borítékkal, mire végre hozzáfértem a tartalomhoz. Cikornyás betűk köszöntek felém, az illető elegáns kézírása cseppet sem nyugtatott meg. Talán hivatalos személy, de minden bizonnyal gazdag és magas pozícióban van. Csupán négy sor volt összesen, aláírásnak pedig egy monogram: N. R. Szememmel követni kezdtem a sorokat. A kezem immár vadul remegett, mind az elfojtott haragtól, mind a félelemtől. Nem ragadt meg bennem a levél teljes mondandója, később csupán egyetlen szóra tudtam visszaemlékezni: Házasság.
Azért igyekeztem tisztázni a helyzetet anyámmal. Már én is a könnyeimmel viaskodtam.
– Anya… – kezdtem remegő hangon, de nem néztem rá. – Ez… Ez micsoda?
– Kicsim, én…
– Anya! – Nem akartam, hogy a mentegetőzéssel eltérjen a tárgytól. Ha választ akartam kapni, szülői szigorral kellett őt fognom. Vicces volt, hogy néha én tűntem kettőnk közül az érettebbnek. – Mit akar ez a levél jelenteni?
– Sajnálom – suttogta anya. De ez most nem hatott meg.
– Mi ez? – kérdeztem kitartóan. Nem érkezett válasz. Még egyszer végig olvastam a sorokat, nagy levegőt véve próbáltam fékezni a dühöm. Nem akartam anyára zúdítani mindent, fáradt volt, és tiszteletben tartottam.
– Ez… ez ma érkezett – kezdett lassan megnyílni. Türelmesen vártam, hogy folytassa. – A vőlegényed…
– Nekem nincs vőlegényem – kicsit hangosabban szólaltam meg, mint akartam. Anya összerezzent, ezért nagy erőfeszítések árán lejjebb vettem a hangerőt. – Ez csak valami tévedés lehet. Én nem megyek férjhez.
– De kicsim…
– Nem! Nem fogsz rábeszélni! – összegyűrtem a levelet, és a sarokba hajítottam. Már nem érdekelt, ha megijesztem anyámat. – Nem hiszem el, hogy eladnád a lányod a pénzért! – kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. Mert itt csak az anyagi helyzetünkről lehetett szó. Sosem hittem volna, hogy anya ilyesmire vetemedik. Elrendez a tizenhét éves lányának egy házasságot.
– Hadd magyarázzam meg! Teljesen félreérted a helyzetet… Kicsim…
– Nem érdekel a mondandód! Hagyj magamra! Tűnés! – kiabáltam magamból kikelve. Csalódott voltam és megbántott.
Anya szerencsére nem vitatkozott tovább, felállt az ágyamról, kiment és becsukta maga után az ajtót. Zokogva rogytam le az ágyra Hógolyó mellé. A macska mellém bújt, és dorombolva igyekezett megnyugtatni. Hozzám nyomta apró orrát, ezzel noszogatott egy kis jókedvre.
Megvakartam a feje búbját, de most semmi nem tudott megvigasztalni. Csalódott voltam, mérges, megbántott és elkeseredett. Úgy éreztem, elárultak. Méghozzá az a személy, akitől a legkevésbé vártam volna. Azt hittem, anya más, mint a többiek. Most mégis irányítani akar. El akar adni egy idegennek.
Még nem tudtam ki az illető, vagy hogyan néz ki, de gyűlöltem. Semmiképpen nem akartam hozzámenni, sem megismerni. Ez abszurdum volt. Még csak tizenhét éves vagyok, az ég szerelmére! Még szerelemben sem volt részem. Kalandvágyó vagyok, nem bírnám elviselni, hogy lekötnek.
– Miért? – zokogtam a párnámba. – Anya, miért?

 

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now