A POKOL HERCEGEI #1

ASMODEUS

Úgy hiszed, ismered a Pokolt.

De ezt a történetet még nem hallottad...

Nia Sullivan egy átlagos lány átlagos élettel. Csakhogy egy árnyék követi őt mindenhová, mióta csak az eszét tudja. Ez a veszélyes, szexi, nyálcsorgató férfi folyton mellette van születése óta. Az okát azonban még mindig nem fedte fel... Nia világa hamarosan megtelik fenyegetéssel, démonokkal, mágiával, mindennek tetejében valaki meg szeretné ölni.

Az egyetlen dolog, ami elválasztja őt a pusztulástól az Mr. Magas, Sötét és Átkozottul Bosszantó. Vajon a férfi védelme elégnek bizonyul, vagy a végén mégis minden elveszik? Még a Végzet is?

RÉSZLET

TEDD A LISTÁDRA

ASMODEUS

NIA SULLIVAN

1. fejezet

 

Nia Sullivan elégedetten vette ki a sütőből az utolsó adag fahéjas süteményt. Az apjának akart kedveskedni vele, hiszen egész héten keményen dolgozott, hogy az emeleti felújítási munkálatok befejeződhessenek. Úgy gondolta, ez a legkevesebb, amit érte tehet. Megdörgölte kézfejével az arcát, és végigsimított szoros copfba fogott, sötétszőke haján. A süteményeket óvatosan átpakolta egy tálra az asztal közepén, majd elfordult, hogy a maradék edényt is elmosogassa.

Édesapja ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a konyhába. Behunyta a szemét, nagyot szippantott a levegőbe, aztán az asztalhoz ment, és csillogó szemekkel a süteményekre nézett. Nia végigmérte őszülő haját, gondoktól ráncba szaladt, megfáradt arcát és kissé görbe orrát. Szerette az apját, és tudta, hogy a férfi mindent az ő kedvéért tesz csupán. Az ő érdekében.

- Fantasztikus illata van, kicsim – dicsérte meg a férfi, aztán a mosogatóhoz ment, megmosta a kezét és bekapott egy kerek kekszet. – Az íze is pompás.

- Apa, az még forró! – nevetett fel Nia, mikor látta, hogy apja elvörösödik, és a száját kezdi legyezgetni. – Most vettem csak ki a sütőből.

- Észrevettem – kacsintott rá az apja.

- Hamarosan elkészül a vacsora is, apa. Szerintem zuhanyozz le, én pedig addig megterítek.

- Jól van, jól van – dörzsölte meg az arcát fáradtan a férfi. Niához lépett, megölelte, aztán csókot nyomott a halántékára. – Szeretlek, kicsim!

- Tudom, apa! De most menj.

- Már itt sem vagyok. – Mielőtt azonban a fürdőbe indult volna, lopott még egy kekszet, és futólag kipillantott az ablakon.

Nia érezte, hogy egész testében megfeszül. Látta, hogy hunyorogva néz valamit a sötétben, és ökölbe szorítja a kezét. A gondterhelt kifejezés megint ott volt az arcán, és Nia gyűlölte látni, hogy ideges.

- Apa? – kérdezte óvatosan. Oda akart menni, megnézni, hogy mit látott a férfi, de ő megállította, és halványan rámosolygott.

- Sajnálom, azt hiszem, elbambultam – próbált könnyed hangot megütni az apja, de Nia nem vette be a hazugságot. Apja szeme szomorú és dühös inkább volt, mint közömbös. – Majdnem megfeledkeztem arról a csőről odakinn, ami szivárog.

- Ugye nem most akarod megcsinálni? – kerekedett el Nia szeme, és ösztönei azt súgták, apja épp most füllentett neki. – De hiszen korom sötét van kinn! Semmit nem fogsz látni a kert hátsó részében.

- Majd kiviszem a lámpást. Ne aggódj. Néhány perc az egész, és vissza is jövök – csókolta arcon a lányát, majd kiviharzott a konyhából. Pillanatok múlva már csukódott is mögötte a bejárati ajtó.

Nia ellenállt a kísértésnek, és nem ment az ablakhoz, hogy ellenőrizze, mit is látott az apja odakinn. Valami egyértelműen nyugtalanította. Ahogy őt is. Megdörzsölte a karját, mert hirtelen végigkúszott a hideg a testén. Megremegett, és próbálta lerázni magáról a bizsergő érzést. A fejében halk zümmögés visszhangzott, először csak alig hallotta, aztán egyre erősebben, mintha közeledne felé. De nem erősödött fel annyira, hogy zúgjon tőle a feje. Megmaradt egy kellemes meleget árasztó hangnak. És ez nyugtalanította a leginkább.

Tisztában volt vele, mit jelent ez.

Mindig ezt érezte, ha Ő a közelében volt.

Félt. Aggódott, hogy az apjának talán baja esett. Nyugtalanul fel-alá járkált, aztán megpróbált a vacsorára és a terítékre összpontosítani. Az apja azt mondta, néhány perc, és visszatér. Semmi oka az aggodalomra, akkor szólt volna, hogy hívja fel Dariust.

Megtorpant, és a tál süteményre meredt. Darius. Összeszorította az ajkát, ahogy lelki szemei előtt megjelent az ifjú nekromanta arca. Ő most máshol volt, egy nyomnak nézett utána. Igen! Megbízható forrásból tudja, hogy a démon most valahol máshol fog megjelenni. Nem lehet itt, a kertjükben. Kizárt. Csak azért érzi magát ilyen furcsán, mert az apja olyan különösen nézett, és túlreagálja a dolgot.

Visszatért a mosogatáshoz. Negyed órával később azon kapta magát, hogy az ablak előtt áll, a kezében a telefonnal. Arra sem emlékezett, mikor ment ki a nappaliba a készülékért, sem arra, hogy mikor állt az ablak elé. Kifejezéstelenül nézte a tükörképét az üvegben, és azon töprengett, mit tegyen.

Tovább tagadhatja a tagadhatatlant, hátha egyszer el is hiszi majd… Vagy kimehet, és segíthet az apjának. Ha az a démon tényleg itt van, akkor meg is ölheti az apját, hogy eljusson hozzá. Darius nélkül pedig semmit nem tehet. A nekromanta védővarázslatai csak akkor élnek, ha ő is a közelben tartózkodik. A démon valószínűleg egyetlen kézmozdulattal kiiktatja őket.

A kagylóra nézett, majd a tükörképére.

Sápadt bőr, kifejezéstelen, üveges, világoskék szemek. Sötétszőke haja igazából meghatározhatatlan árnyalatú volt, csupán szeretett ráfogni egy elnevezést, hogy úgy érezze, különleges. Egyenes, vékony szálú haja van, általában kibontva szokta hordani, de most a sütés miatt magas copfba kötötte a feje tetején. Fehér köténye inkább volt már sárga a sok mosástól, liszt- és tésztamaradványok árulkodtak az esti elfoglaltságáról. Egyszóval, semmi különleges nem volt benne.

Az a démon valamiért mégis vadászott rá. Csak az okot nem tudta meg soha.

Döntött. Letette a kagylót, összeszorította a száját, és hagyta, hogy a haragja eluralkodjon rajta, majd nagy léptekkel a bejárati ajtó felé indult. Nem fogja hagyni, hogy az a démon rettegésben tartsa egész életében! Ahogy kinyitotta az ajtót érezte, hogy a benne zümmögő különös, bizsergő érzés egyre erősödik, minden egyes lépésével. De próbált nem törődni vele. Csak egy valamit akart: véget vetni az őrületnek, amit az életének nevezett. Már félúton járt az udvaron, mikor pillantása találkozott az ellenségével.

És földbe gyökerezett a lába.

 

Asmodeus kilépett az árnyékból, az ablakon kiáramló, halovány fénykörbe, hogy a célpontja jól láthassa. Látta, hogy egy alak mozdul az üveg mögött, és már hallotta is a nappalit átszelő, döngő lépteket.

Elmosolyodott, és nagy nehezen elszakította a tekintetét az ablakról.

Odabenn volt. Ez egészen biztos. Az ablak mögött. Az illata ugyan halvány volt, de így is tisztán ki tudta venni. Bármi közül megismerte volna. Beleégett az elméjébe. Teste várakozással telt meg, enyhe remegés futott végig a gerincén, és nagyot szippantott az éjszakai levegőből.

Nia is tisztában volt a jelenlétével. A köztük lévő kapocs gondoskodott erről. Ugyanúgy, ahogy Asmodeus minden egyes érzéke ki volt rá éleződve, a lány is pontosan tudta, mikor érkezett meg a kertbe. De még küzd önmaga ellen. Ahogy Asmodeus is tette. Eddig. De be kellett látnia, ezt a csatát el kell veszítenie, és nagy örömmel enged az ösztöneinek. A lányt akarta. Érezni a testét maga alatt, leheletét az arcán, látni szenvedélytől elsötétülő, ragyogó kék szemét, miközben a csúcsra juttatja.

A lány az övé, mordult fel benne egy mély hang. És ezt ma este tudatosítani is fogja benne. Nem hagy neki több kiutat. Így is túl sokáig halogatta.

Figyelte, ahogy David végigtrappol a kerten, minden egyes lépésével erősítve a benne dúló indulatokat. Asmodeus gúnyos félmosolyra húzta a száját, és figyelte, ahogy a férfi felé vágtat a sötétben.

Milyen kár, hogy Nia nem tartott vele, gondolta magában, és gyors pillantást vetett az ablak felé. De nem baj, így is hamarosan vele lesz. Nia a mai estétől kezdve az övé! Ahogy már régen meg kellett volna történnie. Túl sokáig hagyta elhúzódni ezt a dolgot, ha a démonjai tudomást szereznének róla, puhánynak és alkalmatlannak tekintenék, és annyira hiányzott neki most egy lázadás, mint púp a hátára.

David Sullivan megállt tőle néhány lépésre, enyhén terpeszbe tette a lábát, és összefonta a karját a mellkasán. Harcos volt, és keményen küzdött a lányáért. Bár ő maga tisztában volt vele, hogy nem Asmodeus az ellenség. Keserű érzés öntötte el haraggal egyetemben, teste megremegett, és egy másodpercre le kellett hunynia a szemét, hogy megfékezze démoni ösztöneit.

- Miért jöttél ide?

- Én is örülök, hogy látlak, David – mondta gúnyosan, aztán arca komoly lett, és újra feltörtek benne a rég elfojtott indulatok. – Tudod jól, hogy miért jöttem. Azt akarom, ami az enyém, David! Nem várok tovább!

- Őt nem kapod meg, Asmodeus! A lányom nem lesz a tiéd az én hibám miatt.

- Valóban? És hogyan akarod megvédeni? – lépett oda hozzá Asmodeus, és körözni kezdett körülötte. Elégedetten vette tudomásul, hogy David remeg, ahogy küzd a félelmével. Ereje tapintható volt a levegőben, körbefonta a halandót, és ránehezedett. Visszafogta magát. – Gyenge vagy, David. Szánalmas. Egy egyszerű ember.

- Van testőre, aki majd gondoskodik róla, hogy ne juss a közelébe.

- Á, igen, a nekromanta. Mondd csak, David, hol van most az úgynevezett testőröd? Mert én nem látom sehol. – Lebiggyesztette az ajkát, és a férfira meredt, enyhe sértődöttség csendült ki a hangjából, mikor felhorkantott. – Kérlek, az ereje semmi hozzám képest. Komolyan azt gondoltad, hogy az a szánalmas fiú távol tud tartani tőle? Ó, nem, David! Ha nem lennék, a lányod rég hallott lenne. És ezzel te magad is tisztában vagy.

- Csak a büszkeséged véded, Asmodeus – sziszegte a férfi, mikor Asmodeus folytatta a körözést. Mint egy halálos ragadozó, mikor becserkészi a prédáját. David homlokáról leszaladt az arcán egy izzadtságcsepp. – Az a nekromanta éveken keresztül védte a lányomat, sikeresen. Nem tartok igényt a szolgálataidra.

- Valóban? – jelent meg újra a gúnyos mosoly Asmodeus ajkán. David füléhez hajolt, és oda súgta. – A nekromanta nélkülem már halott lenne. – Elhátrált, és a sötétségbe révedt, mert érezte, hogy felizzik a szeme.

Nem akarta megölni Nia apját. Most nem, és főleg nem így. Ökölbe szorította a kezét, és újra visszanyomta a démont. De már nem tudta sokáig féken tartani, és gyűlölte ezt a gyengeségét. Soha, soha nem kellett azon aggódnia, hogy az ereje kicsúszik a kezei közül. Hogy elveszti az önuralmat saját maga felett. Ő volt Asmodeus. Démonherceg. A bujaság képviselője. Nem holmi közdémon, aki bármelyik pillanatban megölhetné saját magát. Most mégis ilyen helyzetbe került.

- A lányt akarom! Most! – mordult rá fenyegetően Davidre.

A férfi összerezzent, de állta a sarat. Asmodeus lenyűgözte a kitartása, de a következő pillanatban egészen más vonta magára a figyelmét. Az ajtóra szegezte a pillantását, teste várakozón megfeszült. A bizsergés erősödött. Az ösztönei azt súgták, rohanjon fel a lépcsőn, és azonnal vegye birtokba a lányt. Akarta. Minden egyes porcikája sikoltott érte. Nem tudja magát sokáig féken tartani.

Kivágódott az ajtó, és Nia rohant le a teraszról, át az udvaron. Egyenesen feléjük. Tudattalanul is tett egy lépést előre. Minden érzéke kiélesedett, a lányra fókuszált. Az illatára. A szeme alatt lévő lisztes foltra. Hátrakötött, szőke hajára. Ragyogó, tüzes kék pillantására. Teste remegett a vágytól, hogy a karjába kapja és megcsókolja buja, bűnökre csábító, telt ajkát, mely most enyhén elnyílt a rémülettől.

Azt akarta, azt gondolta, hogy majd Nia odarohan hozzájuk. A lány azonban legnagyobb csalódására, félúton megtorpant. Pillantásuk találkozott, és Asmodeus azonnal megérezte az ismerős húzást. Jóval erősebben, mint eddig valaha. Felszisszent, összeszorította az állkapcsát, és megvetette a lábát. Nia hátrált egy lépést. Asmodeus érezte a félelmét. De volt ott más is. A felszín alatt kavargott a vágy, a sóvárgás, amit igyekezett elnyomni. Arca enyhén kipirult, miközben őt figyelte, kezét szórakozottan a nyakában lógó medalionhoz érintette.

Asmodeus engedett az ösztönnek egy lépéssel, majd ismét megvetette a lábát. A tudat, hogy a lány még mindig hordja a medaliont… Csak az ő igazát bizonyította. Nia az övé, és mindig is az volt. Ezzel mindhárman tisztában vannak. És ma megkapja. Nia megnyalta az ajkát, nem lévén tudatában annak, hogy ez mennyire felizgatja Asmodeust. Az őrület határán egyensúlyozott. Fenyegető pillantást vetett Davidre, aki rémülten nézett a lányára, és összeszorított fogai közül rászisszent.

- Muszáj, David! Meg akarom kapni, ami jogosan az enyém!

- Nem! Nia, menj vissza a házba!

- Apa… - tiltakozott Nia. Asmodeus megremegett édesen csengő hangjára. Beleharapott az szájába, hogy visszafogja magát. Érezte, hogy a Jel felizzik a testén. David kétségbeesetten a lányára nézett.

- Menj vissza, Nia! Mindjárt megyek én is. Semmi baj. Esküszöm!

Nia azonban nem volt ostoba. Dacosan összeszorította a száját, de végül nem tiltakozott. Gyűlölködő, dühös pillantást vetett Asmodeusra, ezzel tovább szítva benne a szenvedély lángjait, majd sarkon fordult, és duzzogva visszament a házba. Miután az ajtó becsapódott mögötte, Asmodeus Davidre nézett.

- Hívj be, David! Légy udvarias egy régi ismerőssel. És elevenítsük fel az eltemetett emlékeket.

- Nem akarom, hogy a közelében legyél!

- Ugyan már. Nia épp ebben a percben tárcsázza a nekromantát. Ha rosszalkodom, ő megvédheti tőlem. De tisztában vagy vele, hogy nem akarom, nem tudnám bántani Niát. Ha akarnám, rég megtehettem volna.

- Hazudsz! Egy démon szavára nem adhatok.

- David, kit akarsz becsapni? Csak pazarolod a drága időmet az ostobaságoddal! – dörrent rá Asmodeus türelmetlenül. Feltámadt a szél. – A fenébe is, átkozott halandó, nem értesz semmit! Nem kerülheti el azt, ami meg van írva neki! – Asmodeus orrlyukai kitágultak, ahogy küzdött az önuralmáért. – A fenébe veled, David! Megpróbáltam távol maradni tőle! Én mindent megtettem, elhiheted! Elvégre nem szorulok rá egy egyszerű halandó nőre, ha élvezeteket akarok keresni. A picsába, hiszen megszegted az alkunkat, mégis tovább védtem őt! – David szeme elkerekedett, de döbbenetének nem adott hangot, csupán hátrált egy lépést. Asmodeus őrjöngött. Önuralma és józan esze a végét járta. – Igen! Miután megszegted az alkunkat, és teltek az évek, én ugyanúgy teljesítettem a kötelességem! Megvédtem őt, már amennyire tudtam. Emlékszel még, hogy miért hozzám fordultál, David? Emlékszel még, hogy mi leselkedik rá odakinn? Egy kibaszott nekromanta képtelen lenne megvédeni. Fogalmad sincs, milyen erőkkel játszol!

- Miért? – kérdezte remegő ajakkal David. – Miért akarod őt ennyire?

- Azt hittem, el tudom ezt kerülni. Tényleg igyekeztem – túrt a hajába frusztráltan Asmodeus. – Még a kis mesédet is rád hagytam. Engedtem, hogy meggyűlöltess vele. Egy szót sem szóltam, és távol maradtam abban a reményben, hogy tévedek, és ez az egész rémálom eltűnik. De most már tudom, hogy nem kerülhetem el. Ahogy ő sem.

- De mit?

Asmodeus komoly pillantást vetett rá. - Hívj be, David! Hívj be, és elmagyarázom, miért fogom ma éjjel magammal vinni a lányodat. Hogy miért kell születése óta célpontként élnie. Hogy miért akarják megölni.

David hallgatott, meg se moccant. Bizalmatlanul méregette Asmodeust.

- Nem állíthatsz meg, David. Vagy megkönnyíted a lányodnak, vagy megnehezíted. A döntés a tiéd.

És David döntött. Hátat fordított, és tétován a ház felé indult.

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now